Párommal 4 hónapja voltunk egy pár, amikor eldöntöttük, hogy jöhet a baba. Előtte egy hónapig vitamint szedtem, ami elősegítette a teherbeesést. Tehát készültünk rá - ovulációt figyelembe véve próbálkoztunk -, így a nem várt havi előtt csináltam tesztet, ami pozitív lett. 

Nagyon örült, de mindketten meglepődtünk, hogy ilyen hamar sikerült. 

Kislányt szerettem volna nagyon, de valahogy azt éreztem, hogy fiú lesz. 

A 6. héttől kezdődtek a rosszullétek és egészen a 16. hétig tartottak. Alig ettem, nagyon kevés kaját tudtam csak magamba imádkozni (fogytam is 3 kg-t), de muszáj volt csipegetnem mindig valamit, mert különben jött a hányinger. Eleinte csak reggel émelyegtem, később már egész nap. Érzékeny voltam a szagokra is (pl. párom illatát se bírtam elviselni).

Körülbelül a 20. héttől éreztem a mozgását, akkor már tudtam hogy Ő az és nem a beleim mozognak. Nagyon jó, de egyben fura érzés is volt. 

Nem mondanám magam annyira kívánósnak, de pl. még az elején a nektarint kívántam meg, utána meg a kukoricát. A későbbiekben diétáznom kellett, így megvolt miket ehettem, de nem volt kedvencem. 

A 7. héten mentem először orvoshoz, így akkor volt az első ultrahang is. Annyira különleges és megható volt először hallani a szívdobogásást, és látni azt a kis apró borsót, aki ott növekedett bennem. Életem egyik legszebb pillanata volt. 

A 18. heti nagy genetikai ultrahangon már megmondta a doki, hogy kisfiú. Utána való héten mentem magánba ugyanehhez a dokihoz és ott már 100% kisfiút mondott. 

Terhességi cukorbeteg lettem, ami miatt a 24. héttől a szülésig (meg még kicsit utána is) diétáznom kellett. Eleinte csak figyelni kellett arra, hogy mit eszek, de mivel nem ment le teljesen a cukrom a normális tartományba, így 160 grammos szénhidrát diétát kellett tartanom. Kemény volt nyáron, várandósan diétázni, de a babámért bármire képes lettem volna. 

11 hetesen, mivel olyan munkám van, ami nem kismamáknak való.

Szerencsére nem. 

Még a terhességet megelőző hónapokban kezdtem különböző vitaminokat szedni (pl. folsav), illetve a terhesség végéig a Femibion magzatvédő vitamint. 

Semmi probléma nem volt az egész várandósság alatt. Amúgyse vagyok az a nagy paramami, úgyhogy nyugodtan teltek. 

Nem volt se fogadott orvosom, se szülésznőm, aki akkor éppen ügyeletben volt az vezette le. 

Betöltött 38. héten indult be otthon, magától. 

Kedd este (20 óra körül) kezdtem érezni, hogy valami van, mert az addigi jóslófájások nem múltak el és egyre erősödtek. Szóltam is a páromnak, hogy szerintem itt szülés lesz hamarosan, de úgy voltam vele, hogy úgyis első baba még nem biztos, hogy ez az, ezért megpróbáltam aludni. Természetesen nem tudtam, mert lassan már 5 perces fájások voltak.

Éjfélkor összekészültem és szóltunk apukámnak - páromnak nincs jogosítványa -, hogy akkor el kéne indulni a kórházba (40 perc autóval, mert itt nálunk nincs szülészet már). Beértünk, adatfelvétel, vizsgálat - 2 ujjnyira már nyitva voltam -, beöntés, kis várakozás aztán olyan fél 2 körül feküdtem fel a szülőágyra, közben megérkezett a párom is. A fájások nem akartak erősödni, de a méhszáj gyorsan nyílt, így kaptam oxitocint, ami felerősítette a fájásokat és beindult a tényleges buli. Fél 3 körül kaptam meg az oxit, Máté 5:20-kor született meg gátvédelemmel, természetes úton. 

Furcsa, de egyben szuper is volt. Egy apró kis törékeny baba feküdt az ágyikóba és csak csodáltuk. Éjszaka azért megmutatta a hangját is (a kórházban még csendes volt). 

Egy szundi nyuszi volt, amit megvettünk neki, direkt unisex színben, mert akkor még nem tudtuk a nemét. Máté amúgy azóta is azzal a nyuszival alszik.

Nem tervezünk. Nem mondom azt, hogy soha, de a jelenlegi állás szerint nem.