2018. április 6-án születtek meg 30. hétre preeclampsia miatt a kétpetéjű kisfiaink, Lázár és Lóránt.

Mindig is fiatal anyuka szerettem volna lenni, de elvárás volt magammal szemben az egyetem is, így mikor 6 év után végeztem, picit dolgoztam, tudtam jöhet "végre!!! anya szeretnék lenni"... de nem jött... 😔

Orvoshoz fordultam, vizsgálatok tömkelege majd 4 inszemináció után a 3. beültetéssel fogantak meg hárman.

Hihetetlen boldog voltam, mert mindig is ikres anya szerettem volna lenni (családunkban több iker van, a rangidősek 88 évesek, imádom őket), sajnos végül a nyolcadik héten csak ketten maradtak velünk.

A nagy boldogság és a majd ugyanakkora félelem fej-fej mellett váltakozott bennem, de a 20. hétre elengedtem és mikor átléptem a 28. hetet megnyugodtam. Amikoris a 30. héten egyik napról a másikra a vérnyomásom a mindig standard 120/80-ról 140 lett, másnap pedig 180. Én teljesen jól éreztem magam, de az orvosom berendelt, így egész éjszaka NST-n voltam.

A "B" babám szívhangja 3x ment el, akkor azért már felfogtam, hogy valami nagy baj van... az orvosom úgy döntött, hogy sürgősségi császárt végez el. Egyáltalán nem volt rossz élmény. Mindenki beszélt hozzám, foglalkozott velem és mikor kivették a kisfiúkat, tisztán emlékszem, ahogy Kelemen főorvosnő meg is mutatta őket nekem, bár rám sajnos nem tehette, mert mondta mindenképpen légzéstámogatás kell nekik, gyorsan.

Mikor kitoltak ott várt a férjem, anyukám és két barátnőm (hogy hogyan kerültek oda máig csodának tartom) és csak azt mondogatták: csodaszépek, szeretünk anyuka! Én: anyuka? Bakker komolyan? Annyira vártam rá, hogy átéljem ezt a csodát, de hát nem így képzeltem el (valljuk be őszintén messze voltak a széptől, a játékbaba nagyobb volt tőlük, és hát hol volt még a 37. hét???). Valamiért ezt az utat kaptam fentről, és most már nem bánom, hisz tudjuk ugye, ami nem öl meg az megerősít... ezt megtanultam!

Két hónapot töltöttünk a PIC-en "B" babám tüdőgyulladása miatt húzódott el a bent lét.

Voltak hullámvölgyek, egyszer jobb máskor nehezebb napok, de nagyon szerencsés vagyok, mert három szuper anyukával hozott össze a koraszülés. Sorstársak voltunk, ugyanazon gondokkal, félelmekkel, érzésekkel... és barátok lettünk ott, akkor, abban a nehéz helyzetben számíthattunk egymásra, és persze a mentálhigiéniás segítőre, aki nemcsak a tejbeindításban volt mellettünk, hanem lelkileg is támogatott.

Lázi

Sosem gondoltam volna, hogy én, aki 30. héten megszült és a családjában senki, de senki nem táplálta anyatejjel a babáját, 8 hónapig sikerülni fog. Teljesen biztos vagyok benne, ha nem ezzel a nehezített körülménnyel indulunk, nem leszek ilyen elszánt és feladom hamar, mondván én nem tudok, de sikerült és rendkívül hálás vagyok. Életem egyik legszebb része volt az anyatejes táplálás.

Sokat tanultam ott, szeretek visszajárni az osztályra, hiszen örök hálával tartozunk Mindenkinek. Bátran ki tudom mondani, már nem rossz élmény számomra a koraszülés, sokat és nyíltan beszélek róla.

Dévény és korházi tornára hordtam őket 8 hónapig, most pedig korafejlesztére. Már nem lenne rá szükségük, de én kérvényeztem, amíg lehet, szeretnénk járni, hisz az idegrendszer egy bonyolult “dolog”.

Sokszor gondolok hálás szívvel az eltelt időszakra, mert megtanultam Csodák márpedig igenis vannak!

Szóval a két kis Lombik csodánk, Pici hősünk:

Lázár 1550 gramm most 13000gramm

Lóránt 970 gramm most 13000gramm.

Üzenetem az éppen koraszülött osztályon lévő anyukáknak: Hinni&Bízni🙏🏼